Dr. Domán Imre
Visszaemlékezéseim
II. rész: A háborús évek Szarvason

A háború utolsó évei

1942. június 1-én kiszögeztem házunk falára a magán-állatorvosi táblámat, s elkezdődött szarvasi pályafutásom. Szerény magánprakszisomból éldegéltünk máról holnapra kisparaszti családok szívességeiből.

Hogy megismerkedjek a helyi értelmiséggel szomszédom Czinkóczky Kálmán meghívott a Baráti Körbe, a "Szkupstinába", amit többnyire ráérős, nyugdíjas öregurak látogattak. Itt ismer-kedtem meg a jóemlékezetű dr. Dörnyei József ügyvéddel és dr. Simon Béla orvossal, de rendszeresen megfordult ott főhadnagyi egyenruhájában Oláh Miklós ny. tornatanár, Raskó Kálmán ny. gimnáziumi igazgató, Krebs kertész, a vén Csocsó bácsi, Gily a 84 éves téglagyáros, Szabolcs tanár stb. A tagság többsége bízott a német "végső győzelemben". Különösen dr. Ribárszky Pál a kiválóan képzett, népszerű orvos hitt a német csodafegyverben, ugyanakkor mindig józan hangot ütött meg Tepliczky János a kisgazdapárt elnöke, s örökös képviselőjelöltje.

A német megszállás idején 1944. március 19-e körül éppen száj- és körömfájás járvány volt a grófi majorban. Ez alkalommal többször alkalmam volt beszélgetni Bolza Pállal, aki számított a német megszállásra, majd a szovjet csapatok bejövetelére és a földbirtokreformra. Már ekkor kijelentette, hogy nem menekül, senkinek nem ártott, reméli, hogy életművét a Pepi-kertet a front megkíméli.

Elkövetkeztek a légitámadások. Sokszor néztem a tanyavilágból az elhúzó Liberátorokat. 1944 nyarán az est beálltával gyakran jelentek meg Szarvas fölött szovjet gépek Jugoszláviába tartva, s majd szintén Szarvas fölött tértek vissza. Mindennaposak voltak a légiriadók. A Liberátorok a Szentesi út közelében a Jambrik tanya mellett dobtak le egy óriás bombát, mely háznagyságú tölcsért vájt.

1944 május közepén Bolza Géza eladás alatt álló kastélyának üres istállóiban, magtáraiban gettót létesítettek. A gettóparancsnok Liszka István tanár volt. Tekintettel a sertéspestis járványra kértem, hogy Déri Ármin állatorvost és feleségét mentesítse a gettóba való bevonulás alól. Két héttel lett életük megkönnyebbítve, s mikor elérkezett az idő, őket is bevagonírozták. Erre az időszakra visszagondolva szégyen fog el, még ma is látom a futballmeccsen Wallfisch Károly bácsit, amint sárga csillaggal "kidekorálva" szurkol a Turulnak.

Állatorvosként magamra maradtam a községben, helyettesként elláttam az ügyvezető állatorvosi feladatokat. Folytak a nagy vágások, konjunktúra volt. Végeztem a vágóhídon a húsvizsgálatot, a vasúti állatszállításokat. Ment a hús Pestre, ment a németeknek is, a marhahúsból még annak az ukrán csapatnak is jutott, akik foglyokként német uniformisban fizikai munkát végeztek. Gyalázatos munka volt a lósorozás, el kellett vitetni a kisparasztok "parlagi lovait", s felmentve a nagygazdák "piroskönyves kancáit".

1944 nyarának végén már mindenütt feszült volt a hangulat. Ebben az időben meghatározó szerepe volt a településen dr. Zerinváry Szilárd tartalékos főhadnagynak, országgyűlési képviselőnek. Készítették a község kiürítési tervét. A sportpályán folytak a leventeünnepségek, gyakorlatok, éleslövészet. Sokan féltek, csomagoltak. A Glózik kocsmában zajlottak a nyilas összejövetelek. Az Aradra kirendelt postások is vészhíreket hoztak. A németek ugyanakkor zavartalanul rendezték a délutáni műsorokat, a német tisztek szarvasi lányokkal lovagoltak az Anna-ligetben, a német orvosfőhadnagy a Pohl kislánnyal táncolt, akit végül feleségül is vett.

A szarvasi parasztot közben tovább terhelte a beszolgáltatás. Minden gazda zsebében ott volt a rongyos beszolgáltatási könyvecske, s a végén már mindenki fejből tudta a Jurcsek-pontrendszer szabályait. A gazdák többsége katona volt, mégis maradt otthon annyi asszony, öreg és gyermekkéz, hogy az 1944 évi gazdag termést be tudták takarítani.

Magam is úgy határoztam, hogy feleségem és két éves kisfiam elvitetem anyámhoz a Cegléd-Nyársapáti szőlőkbe. A legszükségesebb holmikat becsomagolva autóval tettük meg az utat. A volt szarvasi német kórházat akkor már szintén Ceglédre telepítették a zárdába és a mellette lévő iskolába. Dr. Ribárszky Pál orvossal itt találkoztam, ő már menekült nyugat felé, s felajánlotta vagonjukat részünkre is. Kérését udvariasan elhárítottam.

A szovjet hadsereg Szarvason

1944. október 1-én gyalog indultam Ceglédről vissza Szarvas felé. Szép őszi idők voltak, nappal a kukoricakúpokban szundikáltam, s éjjel a Körös hullámterében igyekeztem Szarvasra. Október 4-én érkeztem Halásztelekre, a Nyúlzugban húzódtam meg egy kunyhóban, almán és szilván éltem. Október 6-án este már világítottak a vasútállomás fölött a sztálingyertyák, s 10 óra körül a sötétben hatalmas dübörgéssel vonultak át a városon a szovjet tankok. A településen több felé kisebb aknák robbantak. Október 7-én délelőtt szüntelen ágyúdörgés hallatszott Csongrád felől. Délután a vasúti híd felől a halásztelki gáton vállán géppisztollyal baktatott a város felé porosan, izzadtan egy fiatal szovjet katona. A kommandót kereste, a Zöldpázsitig kísértem, s megmutattam az utat a város belseje felé.
A Csabai úton torlódtak a menekülők, autó autó után, a szovjetek nem zavarták a menekülést, pedig a Vörös Hadsereg már a Hosszú soron pihent, csak egy Rata ijesztgetett a levegőben.

Október 8-án reggel mentem a lakásomra, mely fel volt törve, egy repesz az ablakunkba fúródott, de mindent a helyén találtam. Átöltöztem és a községházára siettem. Már keresett a szovjet városparancsnok. Napok óta sehol nem találtak állatorvost. Tyúklevessel kínált meg, s egy hadnaggyal hintóba ültetett, s már mentünk is az Anna-ligetbe 100 db Geist-féle angolfélvér csikó hivatalos átadásához. Az átadás után a szovjet lovasok indultak is velük Endrőd irányába.

A városparancsnokság megbízott a frontra irányuló vágások ellenőrzésével. Napi 100 marhát vágtak, s húsvizsgálatot nemcsak a vágóhídon, hanem a König-házban és Nagy Imre műhelyében is végeztem. Hintón hordtak ki a bikazugi, halásztelki, csabacsüdi majorokba, ahol a gazdátlan, kóborló állatok voltak összegyűjtve.

1944. október 7. és december 24. között nagyon mozgalmas volt az élet Szarvason. Az első három napban folyt az átfésülés, ellenséges katonákat kerestek. Azután a hátvéd és utánpótlás csapatok járták a várost. Az első héten a főutcán, a "velika ulicán" tömegesen vonultak a lovas kocsik, még gyönyörködni is lehetett a díszes hintókban, fényes, sallangos, rézveretes szerszámokban, címeres kantárokban. Vonultak a grófi batárok a múlt századot idézve elénk, mintha nem is a Katyusák és a T34-esek világát éltük volna.

Október 8-án magam is láttam a békéscsabai és a mezőberényi út mentén magyar katonahalottakat, köztük csendőröket is. A községi tanya elé, az endrődi elágazásba lettek állítva és puskával, géppisztollyal fogadták a tankokat. A tizenegynéhány katona sírja tavaszig látható volt az út mentén. Október 9-én a németek a kákai repülőteret bombázták. A legtöbb szovjet katona ekkor esett el, a községháza előtt temették el őket.

A rádiókat be kellett szolgáltatni, egy készülék használata a községházán Lehoczky jegyzőnél engedélyezve volt. Rendszeresen hallgattuk, napról-napra hiteles értesüléseink voltak.

A második héten érkezett meg a román katonaság, mely korántsem volt olyan viharvert mint a szovjetek. A községházára a szovjet parancsnokság behivatta a papokat is, ott volt Kelló, Szelényi, Bartos, Kiss György evangélikus, Fetzer katolikus, és Halász Szabó református lelkész. Derült arccal hagyták el a kistanácstermet, mivel a kommandó azt közölte velük, hogy a templomokat nyissák ki, az istentiszteleteket tartsák meg.

A Vörös Hadsereg 1944. november 7-ét megünnepelte. Szomszédomban volt Medvegy Mihály Otthon Vendéglője, mely ki volt világítva, és vörös zászlókkal, vörös transzparensekkel volt feldíszítve. Szólt a zene, tucatjával jöttek-mentek a katonák, s nagy ovációval ünnepeltek három napon át.

1944 karácsonya előtt elcsendesedett a város. Felnyitották a Csáky (Vasút) utcai sorompókat, melyekkel a Kondacs-saroktól a Sonkoly-házig az utca el volt zárva. Itt minden házban katonák is laktak.

1945. február - március hónapjában Budapest felszabadításával megindult a nép vidékre, mindenki a hozzátartozóit kereste. Az országutak tele voltak gyalogos, hátizsákos vándorokkal. Megindult a vasúti forgalom is, előbb a teher, majd a személyvonatok. A vonatok tetején is kuporogtak az emberek. Megindult a cserekereskedelem is, a fővárosiak ruházati cikkekért, dísztárgyakért élelmiszert cseréltek. Közszájon járt, hogy a Telekin 5 kg zsírért Lotz-képet lehetett kapni.

Szarvason semmiben nem volt hiány, még a front idején sem. A lovak száma sem apadt, ugyan sok lovat elvittek a katonák, de mindig hátrahagyták a kifáradtakat, a sántákat, melyeket azután a gazda felerősített.

Mindenki "tragacsolt", a szolgabíró, a jegyző, a leventeszázados is, szállították a tüzelőt, a rőzsét, még fuvart is vállaltak. Virágkorát élte a boglyakemence. A fővárosba menekült báró Benz Évát a volt cselédasszonya Kis Vera néni támogatta, amint lehetett a ponton hídon át hordta Budára az élelmiszert.

Szarvason semmiben nem volt hiány, még a front idején sem. A lovak száma sem apadt, ugyan sok lovat elvittek a katonák, de mindig hátrahagyták a kifáradtakat, a sántákat, melyeket azután a gazda felerősített.

A rejtekhelyükről előkerültek a lesoványodott mének, kiráncigálták a trágyadombok alól a hízókat, süldőket, egyszeriben lett minden. A tanyákon az élelmesek tüstént hozzáláttak a pálinkafőzéshez, magam is láttam egy elmés főzőszerkezetet a Török soron.

1945 májusában szovjet közkatonát temettek a vörösdrapériás, örökzöldekkel felhintett községházi nagytanácsteremből. A vörös lepellel leterített nyitott koporsót teherautó vitte az Ótemetőbe a Béke úton, a menetben kisérték az elhunytat a község vezetői is és a díszszázad.

A módosabb emberek elmenekültek Szarvasról, itt maradt azonban a majdnem teljes községi apparátus. Nem menekült el Bolza Pál sem, mivel kastélya tiszti szállásnak, pihenőnek volt kijelölve, az első napokban egy szovjet hintó a Zöldpázsitra költöztette udvarosához Tyerjanszkihoz.

A győzelem napjai

1945 májusában vége lett a II. világháborúnak. A győzelemtől mámorosan tértek meg a frontról, és tartottak Szarvason át hazafelé a szovjet katonák, harci egységek. A vásárteret vörös zászlóerdő borította, csak ott volt szabad táborozniok, sátorozniok, pihenniök. Mindhárom tér zsufolásig volt sátrakkal, katonákkal, vörös szinnel díszített kocsikkal, autókkal. A téren szüntelenül szólt a zene, de a szarvasi utcák is viszhangzottak az orosz dallamoktól. Örömmámorban úszott a tábor.

1945 nyarán szálingóztak hazafelé a "muszosok", a Dunántúlra, illetve a nyugatra menekültek, megtörve, fáradtan tértek haza. A tízhónapos menekülés, tengődés mindenüket felemésztette, de ebben az időben a megmaradt puszta élet volt a legnagyobb szó. Jöttek az internáltak, a kopott köpönyeges katonák, a koncentrációs táborok túlélői, őket követték a nyugatról és keletről érkező hadifoglyok. Déri állatorvosékat a sors szerencsésen hazasegítette, Dériné azonnal kutatta annak a csendőrnek a személyét, aki a vasútra menet önként, jószívvel cipelte a bőröndjét.
A nagy világégés befejeződött.

                 A szöveget gondozta:

Dr. Molitorisz Pál