2009. október 1.
Szarvas és Vidéke
10
V
ERSES
POLC
Szerkeszti: Dr. Molitorisz Pál
Kosztolányi Dezső: Kínai költők
Kosztolányi Dezső (1885–
1936) a Nyugat első költőnem-
zedékéhez tartozott, nagy ver-
sei, például a Hajnali részeg-
ség, a Szeptemberi áhítat, vagy
a Halotti beszéd ismert, gyak-
ran idézett költemények közé
tartoznak. Prózája a magyar
regény- és novellairodalomnak
legalábbis az egyik csúcsa.
De elámulhatunk műfordítá-
sain is, a világirodalom újabb és
régi költészetéből kötetszámra
ontotta a bravúros nyelvtechni-
kájú magyar változatokat. Ez-
úttal lírájának egy vékony sze-
letét vesszük nagyító alá, a kí-
nai költők verseinek fordítása-
it. A kínai költészetet először
Kosztolányi által ismerhette
meg a magyar olvasó, 1931-ben
jelent meg a Kínai és japán ver-
sek c. műfordításkötete.
A szöveghűség nem tartozott erényei közé, a fordítások során
ráeszmélt önmaga lehetőségeire, gyakran írt átköltéseket. Iga-
zi műfordító csak költő lehet, de vajon a költő egészen lemond-e
önmaga kifejezéséről, az alkotásról, a saját egyéniségéről? Nem.
Vallomás van már abban is, hogy kiket választ ki fordításra.
A műfordításokat néhány nyersfordítással összevetve ugyanak-
kor megállapították, hogy Kosztolányi fordításai olykor megle-
pően hűek. Kivált Po Csü-ji személyiségét és személyes hangját
senki sem közelítette meg nála hívebben. (Kolozsy-Kiss Eszter,
Literatura, 2008/1, 37-68. p.)
A kínaiakról és kínai versről maga a műfordító írt esszét: „A
kínai jelentéktelen, de titokzatos valaminek tekinti magát. Fe-
gyelmezett és közönyös. Élete becses számára, de nem túlontúl
fontos. …nem vallásosak, csak babonásak. Az ő vallásukat – a
taoizmussal elegy buddhizmust – nemigen látni. Istenük láthatat-
lan és megfoghatatlan. A jóért nem jár jutalom, a rosszért nem jár
büntetés, sem ezen a földön, sem a halál után. Mégis cselekedni
kell a jót.
Alig van vallásos és szerelmi költészetük, csak a megoldhatat-
lan, igazán végzetes kérdések foglalkoztatják őket: az élet elmú-
lása, az elválás, a barátság, az öregedés, a halál, a gyermeki és
szülői szeretet és a természet. A kínai költészet lelkisége, szelle-
misége, emberiessége utolérhetetlen magasságban áll...”
Hszi Kang (IV. század)
Tao-ének
Könyvet, tudást eldobtam végre-végre,
rágondolok a nagy-nagy Semmiségre.
Mit ér siratni, ami volt, a rosszat,
fájdítani a szívem órahosszat?
Horgászgatok magamban egy kis éren
s mint víg király boldogságom dicsérem.
Hajam kihull, de üdvök üdve vár rám,
ezt zengik itt az Ország négy határán,
az én dalom kiáltják mind az égre:
„Rágondolok a nagy-nagy Semmiségre.”
Po Csü-ji (772–846)
Öreg hárfa
Pár összeábdált fából áll a hárfám,
ódon dalok szunnyadnak benne árván,
öreg, szelíd és csöndeskés dalok,
nem kedveleik már a fi atalok.
Jáspis-nyergére festék kéne újra,
portól sötétlik rózsaszínű húrja.
Kiérdemült és rozzant, régi holmi,
de hangja tiszta, szépen tud dalolni.
El is játszunk mi – én s az ócska szerszám –
megpengetem, bár senki sem fi gyel rám
s a régi hárfást senki sem hivatja:
a csinnadrattának van ma divatja.
Li Csienhez
(részlet)
…
Ültünk, s futott a gyors idő megettünk,
pénzt és dicsőséget nem emlegettünk.
Azóta, hogy a lelkem vele volt,
négyszer megújult már a telehold.
Hullottak akkor hervadt rózsakelyhek
most újra őszi tücskök énekelnek.
Múlik az év is, vége-vége néki,
csupán a bánatom a régi, régi.
Vang Csi (700 körül)
Dévajkodás
„Mondd, mit kívánhat még, ki órahosszat
csak üldögél és boldogan borozgat?”
Hát azt, hogy amikor nyílik az ajtó,
egy jó barát jöjjön, ne végrehajtó.
Három fi am gazdag mátkát találjon,
jó férjet kapjon mind az öt leányom.
Sorsomnak így nem szólnék ellene,
még a mennyország, az se kellene.
Kosztolányi, Székely Aladár
felvétele (1935)