Nem lehet megállapítani azt, hogy az 1722-ben alapított Szarvasnak akkor milyen nagy volt a határa. Nem volt az akkor  ismeretes senki elõtt, más szóval nem is volt pontosan megállapított határa. Ha valahol határvillongás volt, nem telekkönyvhöz, hanem az öreg emberek emlékezetéhez fordultak.
Hogy ez milyen, módon történt, s mennyire nem eredményezett semmit, csak el kell olvasnunk egy pár ilyen „határról való inquisitió" leírását. Az 1722-bõl fennmaradt ilyen inquisitió jegyzõkönyvében Szarvas határát Túr felé minimálisnak jelzik a kihallgatott tanuk bemondásai; az sül ki, hogy csaknem a mostani község belterületéig terjedt a túri határ. A jó túriak éltek is ezzel a helyzettel, gyakran megtámadva a szarvasiak pásztorait, gulyáit. 
1737-ben direkt azért lehetett Szarvas és Túr közt határmegállapítás, hogy elejét vegyék további határvillongásoknak. A kihallgatott négy tanu nagyjában ugyanazt mondta el. Szerintük a szarvasi és bánrévei pusztákat a Körösön túli Lajtfoki ér választja el. Innen a határ „Czibakk állására s onnan a Korhány halmára megy, mely egy részrõl a szarvasi földet,más részrõl a bánrévi pusztát, harmad részrõl a túrtövi pusztától, negyed részrõl a szentandrási földtül hasittya el.

Szarvasnak azonban épen az volt a szerencséje, hogy a határmegállapítás ilyen eszközökkel, azaz jóformán sehogy sem történt. Mert ha a régi határ meg lett volna állapítható, a mostani Szarvas aligha jöhetett volna létre, hisz a régi Szarvas idejében Bánréve, Káka, Szentandrás, Halásztelek népes és virágzó helységen voltak a szomszédok. Gondolhatjuk, hogy ezek közt milyen kicsi lehetett a szarvasi határ. Markovicz pl. azt írja, hogy a XVII. század végén a város mostani fõutcájától északra már a halásztelki, délre a kákai határ kezdõdött, ami ha igaz volt, akkor Szarvasnak semmi határa nem lehetett.
Nem létezõ, vagy legalább pontosan meg nem állapítható határ hiányában a földesurak tetszés szerint nagyobbíthatták Szarvas területét. Így mindjárt a letelepüléskor a lakosoknak adták a kákai és halásztelki pusztát, valamint a régi Décse falu egy részét. 1726-ban a Nagy-Décsének nevezett pusztát egészen a szarvasi lakosok kapták meg. 1751-ben a kis-décsei pusztának a felét, 1754-ben a kondorosinak is a felét adta Harruckern Ferenc a szarvasiaknak. 1765-ben a Szarvastól északkeletre esõ, mintegy négy mértföld távolban levõ csejti pusztát is nekik adta bérbe. 1746-ban befejezõdött a túriakkal való határper; akkor a régi Körös meder jobb oldalán levõ földet kapták.

Ugyanekkor állították fel a határt a kákai puszta és Szentandrás közt. Majd a halásztelki puszta egy része miatt megint a túriakkal keletkezett határper, melynek 1772-ben Szarvas javára történt egyezkedés lett á vége. Ezekkel az adományozásokkal a község határa már a XVIII. században elérte legnagyobb kiterjedését. Egy 1813.-ki kültelki térkép adatai szerint a tulajdonképeni Szarvas területe 64.500 hold, Nagy-Kondoros és Csákó területe 14.384, Szénás területe 1609, összesen tehát az egész Szarvas területe 80.493 hold. Az 1870-es évek elejérõl, mikor vasútépítésrõl volt szó, az maradt ránk, hogy a szarvasi határ kerekszám 84.000 katasztrális holdban vehetõ fel. 

Feltehetõ, hogy vagy ez, vagy az elõbbi adat nem egészen pontos mérésen alapult s hogy a két idõpont közti idõben a határ változatlanul 80.000 kat. hold körüli, amelynek úgy hossza, mint szélessége 4-5 mérföldre terjed - írja 1822-ben Hellebrantlh. Ebben a nagyságában volt a szarvasi határ a XVIII. század végétõl 1875-ig. Akkor a községtõl délkeletre fekvõ, legmesszebb levõ nyúlványszerû határrészeket elszakították, mert azok már csak a nagy távolság miatt is praedestinálva voltak a különválásra s azokból és egyéb területekbõl alkották meg Kondoros községet. Ezzel az elszakítással Szarvas határa leapadt 45.127 kat. holdra, amely nagyságban van a mai napig is.

Így a községnek mai határai, kivéve a délkeletit, ahol az elszakítás történt, ugyanazok, mint a XVIII. század végén. Ha elõvesszük akár az 1801-1811.-ki, akár az 1813.-ki kültelki térképet, errõl azonnal meggyõzõdünk. Ezek a határok csaknem mindenütt mesterségesek. A község alatt folyó Köröst csak igen kis darabon, az egyes halmokat csak gyéren használták fel határokul. A nyugati határ valamivel túl ment a Körösön, észak felé azonban mindössze a Pepi-kert északi végéig, ahonnan kezdve egy darabon a Körös képezte a határt Szarvas és Mezõtúr közt; nem sokkal azonban a vasúti hídtól keletre elvált a határ a Köröstõl s onnan egyenes vonalban ment a Gyilkos-halomig, ott kissé északnak fordult s nem messze a Határ-éren húzódott kb. a Zöld-halomig; innen délfelé ment a Kis-halomig, amelytõl keletre fordult, majd megint délre, délkeletre s mélyen belement abba a részbe, ahol ma Kondoros van.

Innen nagyjában egyenes vonalban ment északra a Papné (ma Czibula) halomig, ahonnan délnyugatra húzódott mélyen le Káka alá; onnan a Nádas-halom mellett ment északra, keresztül a Körösön, a Pepi-kert felé. A kondorosi részeket nem számítva, a határok ma is ugyanezek. De - egy-két kivétellel - az egyes szarvasi határrészek elnevezései is ugyanazok, megõrizve egy részük magyar neve által a régi magyar Szarvas emlékét. A síkság mélyedéseit erek-nek, a Körös kanyargásai által félszigetekké alakított kis területeket zug-oknak, az állandó víztartalmú mélyedéseket fokoknak nevezték el. Mint külön határ-részek szerepeltek ezeken kívül a szölõk és a dûlök. Ha már most nézzük az egyes határrészeket a térképen, azt találjuk, hogy a határkeli halmok közül ma is régi nevükön ismeretesek : a Nádas-halom (Szentandrás felé), a Kettõs-halom (Szentes felé), a Csílzos-halom (Szentes és Csabacsûd felé), a Zöld-halom (Mezõtúr felé), a Szörhalom (Szénás felé), a Gyilkos-halom (Mezõtúr felé), a Strázsa-halom, Közép-halom, Szappanos-halom, Balszó-halom és a Galló-halom a csabai út mentén, a Décsi-halorn, Décsi kettõs-halom és Telek-halom attól északra, a Káka-halom és Bogdány-halom a községtõl délre. 
Ellenben az egykori Papné-halom ma Czibula-halom, az egykori Farkas-halom ma Kovács-halom; az egykori Kis-halom ma Szilai-halom néven ismeretes. Eltûnt, széthordott, ma már meg nem levõ halom volt még (a Szarvashalomról a régi Szarvas történetében szóltunk) a Telek-halommal tõszomszéd Kurva-halom; félig elhordott a Balszó- és a Czibula-halom. Az erek közül megtartották régi nevüket a Gyilkos-ér, mely a mezõtúri határban a Körösön átvezetõ kompnál kezdõdött s onnan kanyarulatokban dél felé haladva az ú. n. Nagy Vaskapun át Halásztelekre lépett, azt szinte görbületekben átszelve egyrészt kitágult a décsi laposra, másrészt beszakadt a Kereszt-érbe, melynek déli vége a Czigány-ér. A Dögös-ér a határ délkeleti mélyedéseit képezte s Káka-puszta számtalan kisebb erein át Kis-és Nagy-Szénás felé terjeszkedett, ahol elenyészett ~ keletrõl délnek fordulva egyesült a Köles-érrel A Bogdán-ér, Csíkos-ér délen, a Határ-ér Mezõtúr felé, a Maczó-ér délen húzódott. Ezeket az ereket a Körös szabályozási munkálatai üres mélyedésekké s a szántásra alkalmasakká alakították. Eltûntek az egykori mocsarak, így az egykor legjelentékenyebb décsi és Gyálkos is; legtovább tartotta magát a halásztelki, de ez is csak úgy, hogy a gáton keresztül az ú. n. vaskapuk által a Körös vizével majd elárasztották, majd meg lecsapolták, amint a benne szokásban volt gyékénytermelés megkívánta (amiért ma is Gyékényes-nek hívják).

A zug-ok közül a községhez legközelebb esik a Mangol-zug, Nyúl-zug, Maczó-zug, Motyó-zug, Bika-zug; messzebb a  Fûzfás-zug, Hosszú-zug, Szappanos-zug, Városkút-zug a múlt század elejérõl való térképekben nem szerepelnek, de elnevezésük szintén régi eredetû. Ugyanígy a következõ fok-ok : Káka-fok, Halásztelki-fok, Kis-lok, Nagy-fok. A dûlõk közül a Bobvos, Borsós, Brachna, Czifra, Farkas-halmi, Galó, Galambos, Gál, Gyékényes, Hegyes, Hosszúsor, Iskola, Jajka (ma Sirató), Janurik, Juhos, Kaukál, Keskeny, Kiskardos, Kiszely, Körtés, Kujan, Kuthy, Maczó, Maczonka, Maginyec, Malmos, Maradék, Qwpack, Medvegy, Mravik, Nádos, Örmérny-kút, Pap, Petyvan, Pivovár, Roszik, Rózsás, Ruzsicska, Sarkan, Sovány, Szebegyinszhy, Szirony, Tókiszállás, Uhory, Váraszk kút, Változó, Zoltán és Zvara dülõk legtöbbje szintén régi elnevezésû.
A nagy kiterjedésû, nyitott szárnyú lepkéhez hasonló szarvasi határnak egészen a nyugati szélén, a Körös halpartján 722 kat. holdnyi belterületen fekszik Szarvas községe. Települését, illetve kiépülését a Körös kiöntései szabályozták. Gát nem lévén, évenként óriási területek állottak víz alatt még a ma kiépített részekbõl is. Ehhez képest a község legmagasabban fekvõ része a legrégibb is egyúttal. Ez pedig az ó-templom környéke. A községnek 1801-bõl való térképén meg van jelölve, hogy az addigi legmagasabb árvíz idején (1800-ban) mely részek állottak víz alatt. Eszerint az árvíz elborította a mai Kis- és Nagy- Bethlehem-utca, Zöldpázsit, Félsziget-utca környékét, föl egészen a Tessedik-kertig (ma dr. Sziráczky Jánosé), amely kb. az árvíz északi határa volt; délen víz alatt állott a mai Jókai-utcától délre esõ rész. Az így maradt ártól mentes magaslaton s annak is kb. az ó templom körüli részén történt ezen a környéken elõször állandó település. Itt emelkedett valaha a régi Szarvas, a török vár, majd a ma is meglévõ épületek: a Tessedik-tanya, az ó-templom és az egykori Tessedik-féle intézet (ma tanítónõképzõ).

Ettõl a résztõl kiindulva azonban csak rövid ideig tartott a kiépülés természetesnek gondolható iránya, a csabai út mentén. Mikor ez irányban a mai piac térig eljutott, megállott és észak felé húzódott, a Tessedik-kert felé. Ennek oka is a talaj magasságában keresendõ. A mai piactér környéke hajdan tele volt erekkel, pocsolyákkal. Az 1801-ki térképen meg vannak rajzolva a piactéren és annak közelében állott tavak és egy meglehetõsen hosszú ér is; e tavak egyik másikának lefolyása is volt a Körös felé. Ilyen tavak állottak többfelé is a Község mai területén. Így a legnagyobb ott volt, amerre most a Jókai, Bethlen és Damjanich-utcák szögletet képeznek (kb. a III. ker. 269, sz. ház lehet a középpontjában; valamivel kissebb tó volt a mai II. ker. 190. sz. ház környékén. A kiépülés második idõszakában tehát észak felé terjeszkedett a község s az 1801-ki, meg az 1822-ki térképen a mai községnek é. d.-i irányban teljes hosszban a nyugati felét foglalta el, úgy, hogy a keleti határát nagyjából a mai Rákóczi és Szt. István utcák képezik. A mai négyzet alakhoz képest tehát é, d.-i irányú hosszúkás négyszög volt az alakja, amelynek szabályos alakját csak a zöld pázsit felé terjeszkedõ, az árvizekkel merészen szembeszálló néhány házsor rontotta le.

A múlt század közepén észak felé is megállott a terjeszkedés, kivéve a zöld pázsit környékét, ahol a gát megépítése óta már vakmerõség nélkül is lehetett építkezni. De az igazi terjeszkedés az 1850-es évektõl kezdve keletnek történt a Halesz-felé. Jelenleg tisztviselõ települ a zöld pázsit üresen álló részeit jelölték ki, ahol éppen a természetes terjeszkedésre való hely van. A kiépülés mérvét ezeken kívül fõleg azok az adatok mutatják, amelyek a különbözõ idõkbõl a házak számáról maradtak ránk: 1773-ban a házak száma 676 volt 1801-ben 1229, 1822-ben 1600, 1827-ben 1611, 1850-ben 1849, 1900-ban 4900, 1910-ben 5153.
Ezekbõl az tûnik ki, hogy a múlt század második felében volt a legnagyobb az építkezés, aminek egyik legfõbb oka a lakosságnak ezen korban való vagyonosodása (ez a kisbirtok térfoglalásának a kora) lehet. A kiépülésnek 1910-ki állapotát mutatja a lakosságnak elhelyezkedését jelzõ alábbi táblázat; eszerint Szarvas belterületén lakott: Az I. kerületben 2991, a II. 3671, a III. 3129, a IV. 3107, a Krakó cigányvárosban 845. 
A külterület egyes részein az elhelyezkedés a következõ : a Körösön túl és a zugokban 430, a kákai táblán 1173, a kákai pusztán 354, a sirató-bezinai-káposztáslaposi hegyközségben 741, a siratói táblán 371, az Ezüst-szõlõkben 725, a Balczó-halomnál 200. a Nádas-dtllõben 446, a Közép-halom mellett 444, a Hegyes dûlõn 791, Halásztelken 442, az érparti szõlõkben 359, Rózsáson 282, a rózsási szõlõkben 209, az ó-szõlõkben 260, Décsen 550, az Örmény-zugban 649, a Kujan-elülõn 174, Körtésen 251a Galó-halomnál 252, a Sárkány-dûlõn 139, a Kaukál-elülõn 167, a Czifra dülõn 196, a Roszik-dülõn 251, a Juhos-elülõn 219, a csabai út mentén 189, a Petyvan-dûlõn 205, a kondorosi holdakon 859 lakos. Tehát a belterületen összesen 13743, a külterületen összesen 12136 lakos volt, vagyis a lakosságnak kb. a fele tanyákon élt. A kiépülés így hatalmas lépésben haladt elõre. De már az egyes házak építésében, akár az építõanyagot, akár a háztípusokat véve figyelembe, kevés fejlõdést láthatunk Szarvas 200 éves történetében. A régi szarvasi parasztház, vagyis átlag-ház, alig különbözött sokban a maitól. Befelé az udvarba épült az, legfeljebb két ablakos utcai fronttal; a ház közepén levõ konyhától az utca felé egy szoba, a másik oldalon kamra, vagy jobb esetekben szintén szoba van. 

Csekély eltéréssel ilyen volt a régi szarvasi parasztház is, legfeljebb a méretei kisebbek, az ablakok száma pedig kevesebb volt, mint a maiak. A XVIII. századbeli szarvasi parasztházak minimális anyagköltséggel és munkával készültek. A falak egy ideig sárból verve utóbb vályogból felrakva, a tetõk nádból és szalmából készültek. Kémény vagy egyáltalán nem, vagy solk esetben sárral bevont nádból és deszkából készült. Ezért 1830-ban a földesúr, tekintettel a „tûzi bátorság"-ra, az olyan szegény lakosokat, akik kéményeiket nem tudják téglából építení, „téglabeli segítséggel" istápolta. Nem csodálkozhatunk a jó Schlotterbeck Kristófon, aki 1805-ben abban a hiszemben jött Szarvasra, hogy városba jön; de „Te igaz Isten - írja naplójában - hogy megijedtem, amint a szalmafödeles kunyhók zûrzavarát megláttam" A XVIII. századi házak kunyhó jellegét mutatják a nevetségesen olcsó árak is. 1767-ben a közönséges parasztház ára 12-20 frt., jobbfajtáé 60-150 frt. volt Ház és ház között tehát akkor is volt különbség. Ez tûnik ki az 1801-kitérképen is, amelyen Major Gábor hites földmérõ külön színekkel rajzolta a jobb, közepes, rossz és legrosszabb épületeket; a jobbakat feltüntetõ piros színt persze legkevesebbet láthatni rajta (csak a templom, Tessedik-iskola s néhány más épület.)

A házak alakja átlagban, mint ma is, hosszú egyenes vonal, ritkán L alak; a fekvésük szintén a mainak megfelelõ volt, t. i. keskenyebb végükkel az utcára. A hozzájuk csatolt melléképületek is nagyjából úgy álltak az udvaron, mint ma. Kerítés sok esetben semmi, vagy nagyon gyatra volt. A XVIII. században vesszõbõl, nádból és szalmából fonták a kerítést; 1777-ben rendelet tiltotta el az udvaroknak könnyen gyúló anyagokkal való bekerítését. De nemcsak a házak típusán és anyagán, de azok építési módján sem igen tapasztalható fejlõdés egész a mai napig. A falakat a legtöbbször ma is alap nélkül rakják le a földre, azok építõ anyaga-általában a vályog ma is; téglából készült, cseréppel fedett házat csak egy-egy módosabb gazda épít. E tekintetheti a fejlõdést az alábbi két év adatai mutatják: 1900-ban a 4900 házból tégla volt 213, tégla alapú vályog 149, teljes vályog 4538. 1910-ben az 5153 házból tégla volt 172, tégla alapú vályog 624, teljes vályog 4344, fa 13. A háztetõk anyagát illetõleg 1900-ban cserép, pala, bádog 279, zsindely v. deszka 650, nád v. zsúp 3991. 

1910-ben cserép, pala, bádog 839, zsindely v. deszka 697, nád v. zsúp 3612 Ezen adatok szerint tehát a feltüntetett tíz év alatt a tetõépítésben fejlõdés, a fal anyagának építésében pedig visszafejlõdés volt. Még szembetûnõbbé teszi az építésbeli fejlõdés lassúságát az egyes díszesebb köz- vagy magánépületek csekély száma. A község ma is meglévõ legrégibb, annyira-amennyire díszesnek nevezhetõ középülete az ev. ó-templom, mely 1788-ban, azután a mai tanítónõképzõ épülete, mely 1791-ben, majd a kat. templom, mely 1812-ben épült. Volt azután a mai gr. Bolza Pál-féle kastély helyén 1801-ben egy nagy és a térképen „jobb-"nak jelzett épü let; de a kastély mai alakjában elõször az 1822-ki térképen szerepel s az azt megelõzõ években épült, még a gr. Bolza Gézáé 1870-71-ben. Régi, de szépnek nem igen mondható nagyobb középület volt a Körös parton a mai gr. Bolza Géza-féle kastély helyén fennállott régi városháza. Ez a XVIII. század második felében épült, s a múlt század hatvanas évekig fennállott. Sötét, alacsony, bolt-hajtásos épület volt. Minthogy lassanként szûknek bizonyult, a község 1854-ben a b. Rudnyánszky örökösöktõl 11000 frt-ért megvette a család régi kastélyát, amely némileg kibõvítve és átalakítva ma is község háza s egyben szolgabírói hivatal.

Régi nagyobb középületek voltak a szállodák is. Ezek közt Szarvas társas életének mintegy egy századon át gócpontja volt a Bárány vendéglõ, amely ma átalakítva posta- és adóhivatali helyiségül szolgál. Ez az 1799, 1800 és részben az 1801. évben épült, összesen 23065 frt. 18 krajcár költségen. Ebben folytak le a táncvigalmak, bankettek, estélyek, színi elõadások, stb. A másik híres vendéglõ a Fekete Sas, vagy röviden Sas, 1830-ban épült, a jelentés szerint azon célzattal, hogy az utasoknak tisztességes szobát és istállót fog szolgáltatni. Ez a község házával szemben levõ ú. n. Lustig-féle ház. De az igazi díszes szállodája Szarvasnak 1896-ban épült fel s a honfoglaló tiszteletére „Árpád" nevet kapott. A község építette. 1906-ban készült el a község egyetlen két emeletes háza, az új gimnáziumi épület. Az 1900-as és 1910-es években egymásután több emeletes épület keletkezett; így a polgári leányiskolai, az év. központi elemi iskolai, meg a járásbírósági épület. Emeletes magánház az egyik grófi kastélyon kívül a Holéczy-féle s az ú. n. Barton-ház (ma Székely Móré). Szebb földszintes magánházak többnyire a jelen században épültek ; a múlt században a Lengyel-féle, a jelenben a Sterbetz-, dr. Belopotoczky-, stb. házak. A község szépítésében legújabban gróf Bolza Pál tett legtöbbet, aki 1903-ban a község által eléje szabott igen nagy nehézségek legyõzésével a kastély elõtti Körös partot gyönyörûen parkíroztatta, a parkba egy szép bronz szarvast s Romulus és Remus szobrát a farkassal állította.

Ez a park, meg a két grófi kastély a Szentandrás felõl jövõ idegent egészen tévedésbe ejtheti Szarvas felõl. Nem éppen az építkezéshez tartozik, de a község csinosodásáról szólva, itt említjük meg a régi községi „Füzes" helyén alakított népkertet, az „Erzsébet liget"-et. 1889-ben határozták el ké szítését s a következõ évben céljaira 50 hold kihasítását határozták el, úgy, hogy abból 15 hold gyümölcsösés szõlõ legyen. A többit Dolesch Vince mûkertész tervei szerint minden kívánalomnak megfelelõ parkká alakították. 1904-ben Bányász János vállalkozó a községgel kötött szerzõdés alapján nyári mulatóhelyiséget (kioaszk) épített bele. De ha díszes épületek alkotásában nem is történt sok Szarvason, van egy pont a mûszaki történetében, amelyen annyi fejlõdést mutatott rövid félszázad alatt, mint kevés község az országban. Ez a község szabályozása. A mai szarvasi lakos, ha belecseppenne a száz év elõtti Szarvas községbe, abszolút ismeretlenségben találná magát. Teljesebb ellentét, mint a száz évvel elõtti és a mai Szarvas közt van, elképzelni lehetetlen. A házak a legtökéletesebb össze-visszaságban voltak minden terv nélkül s oly közel egymáshoz, hogy nagyobb tûzvész esetén a fél község áldozatául eshetett volna. Kocsival megfordulni kevés "utcán" lehetett s a hely szûke oly nagy volt, hogy sok ház udvarának kerítése sem lehetett. Az utcák oly gírbe - gurbák, hogy a Szarvason kevéssé ismerõs embernek az eltévedés veszélye nélkül alig lehetett a kitûzött helyre eljutnia.

Tulajdonképpen utcáról csak kettõrõl lehetett beszélni; az egyik a mai Belinczey-út, a másik a mai Csáky utca volt, de az is csak a Sonkoly háztól kb. a Szlovák-féle házig, s addig is hol térré szélesedve, hol sikátorrá zsugordva össze. A ma meglévõ többi utca nem létezett, csak itt-ott egy darabon volt a helyén görbe sikátor, úgy, hogy legfeljebb 2-3 ház távolságra vezetett egyenesen, Pl. a mai Kossuth utca helye teljesen be volt építve úgy, hogy a Csáky utcától a Beliczey útig egy háztömeg állott. Ezeknek az állapotoknak tarthatatlanságát úgy 1800 körül kezdték belátni s az akkortól fogva épült városrészek fokozatosabban szabályosabbak. A legszabálytalanabb volt a legrégibb városrész, kevésbé szabálytalan a második korszakbeli építkezés s eredetileg is szabályosan épólt a keleti rész, még a cigányváros (Krakó) is, amelyek építése már a szabályozási térképen lénia-egyenesen utca kijelölése alapján történt. Magára a meglévõ városrész szabályozására 1824-ben került a sor, amikor a földesuraság az utcák kiegyenesítése és kiszélesítése végett az uradalmi mérnök tervei szerint egész sereg ház ledöntését s lakosainak más helyen való telepítését rendelte el, s vitte  keresztül a következõ évektõl kezdve nagy eréllyel. Hogy rnilyen radikális szigorral s mennyire kitûzött céltól úgyszólván egy hajszálnyit el nem térve készült az egész arra nézve elég az 1824-ki szabályozási terv térképét összehasonlítanunk az 1907-ki térképpel. A kettõ szinte teljesen egyezik.

A szabályozási rendelet elsõ pontja értelmében legelõször is a leendõ új utcák egyenes vonalába beleesõ kerítéseket szedték le, ha a ház esett bele ebbe az egyenes vonalba  akkor legelõbb a szemben levõ ház kerítését szedték le, hogy ott a kocsik elférhessenek. Azután minden olyan lakos részére, akinek a háza lebontás alá került, elõre kijelölték az új háztelket, hogy addig is míg ott az építkezést megkezdheti, azt elkeríthesse, a leendõ ház anyagát oda hordhassa, szóval a kezdõ intézkedéseket megtehesse. Ahol két vagy három ház is feküdt egy háztelken, ott lehetõ tárgyilagos ítélettel mondták ki, hogy a három közül esetleg melyik maradhat meg s mely más kettõ tulajdonosa tartozik új telken építkezni. A község régibb részein a háztelkeket minimális 260 négyszögölben, egyébként 300 n.ölben szabták meg, úgy azonban, hogy az új telkek kiterjedése a hátas helyeken legalább 400,a lapos helyeken 600 n.-öl lett, akár földmûvesé, akár mesteremberé vagy másé is volt az. Az utcákon két oldalt vízlevezetõ csatornát volt köteles ásni minden lakos a maga háza elõtt s az árokból kihányt földdel az utca közepét kellett magasítani. A kereszt utcákon hidakat készítettek s azokhoz az anyagot az uradalom adta; azoknak a lakosoknak pedig, akiknek legelõször kellett régi házaikból kimozdulni, külön kártérítést is adott. A lakosoknak teljes szabadságában állott házaikat vagy telkeiket tetszés szerint elcserélni egymással, hogy ezáltal is könnyítve legyen a regulációval rájuk esõ sokféle nehézség.

Hogy azonban a szabályozás által mégis majd minden esetben kárt szenvedõkön hathatósan is segítsenek, minden lakosnak, akinek régi házát el kellett hagynia, szabadságában állott a szabályozási térképen tetszése szerint az elõbbi telkénél nagyobbat is választani, arány szerint. Az építéshez használandó vályogból és téglából a kilencedet elengedte az uradalom s megengedte az építkezõnek, hogy az uradalmi tiszt által kijelölendõ helyen minden fizetés nélkül verethessenek vályogot vagy égethessenek téglát. Végül azon évben, amikor az építést végezték, el lett nekik engedve részint egészen, részint a kárterítés mérvéig az uraság részére szolgálandó robot is. A kedvezõ feltételek, de meg az uraságnak a szabályozás kérdésében való erélye lehetõvé tették, hogy az a harmincas évek folyamán jó részben már végbemenjen. A mint század közepén már nagyjából a szabályozási térképek szerint való volt a város képe, csak itt-ott voltak még eltüntetendõ házak, kiegyenesítendõ utcák. 1868-han a képviselõtestület elrendelte ,hogy amely házak az 1824-ki szabályozáskor ledöntésre ítélve, még mindíg álltak, azokat legkésõbb 1869. jan. 1-ig le kell bontani, amely ténybõl kiviláglik, hogy a szabályozás akkor már csaknem teljesen be volt fejezve. Azok részére, akiknek házai a szabályozás óta a községi mérnök hibás intézkedései szerint épültek rossz helyre, barátságos egyezkedést ajánlott. A szabályozott községet már a múlt század elsõ felében négy „tized"-re osztották fel. 1893-tan az utcákat és tereket, majd az egyes házakat pléhtáblákkal jelölték meg. 

Csatornák ásása, a mélyedések kitöltése és más munkálatok által pedig a szabályozás egyéb feltételeinek is megfeleltek. Az utcák szabályozását jóval késõbb követte azoknak tisztességes burkolattal való ellátása s külön gyalogjárók készítése. Egészen a múlt század második feléig a kocsiutat a gyalogjárótól mindössze a közéjük ásott árok különítette el (úgy amint a külsõ utcák tekintélyes részénél ma is van), mert a kocsiút ép úgy burkolatlan volt, mint a gyalogjáró. Ezen a nemcsak szépséghibán, de nagy közlekedési akadályon is, Beliczey István, Békésmegye tõispánja segített elõször. Az õ kezdeményezésére határozták el, hogy a megyében levõ, vasút mellett fekvõ összes községek fõútcáit kikövezik. Szarvas volt az ahol ez meg is történt (1883-ban) s egy ideig az egész vármegyében Szarvasnak volt a legjobb kövezett útja. A vasúttól a Körös hídjáig húzódott ez 1355 m. hosszban s 5-6m. széleségben, részint idomított kocka kövekbõl, részint ú. n.cyclops kövezetbõl készítve. Az utcát a kezdeményezõ tiszteletére Beliczey-útnak nevezték el. Szentandrás felé való folytatása, a szentandrási-út 1888-ban köveztetett ki. Ugyanezen évben négy újabb utca kiköveztetését határozták el. Ezeket, ú. m. a Nagytemetõ (ma Szt. István), Túzok (ma Deák Ferenc), a Sas és Orosházi (ma Batthányi) utcákat a következõ években ki is kövezték, majd utóbb még néhányat. A fõbb utcák gyalogjáróinak a burkolata régebben deszkából, vagy néhol téglából készült. 1893-ban elõször próbaképpen a községháza sarkától a piactér felé 400 négyzetméter aszfalt járdát készíttetett a község. 

1897-ben a Beliczey-út egy további részét a régi gimnáziumi épület és a paróchia közti darabot a Csáky utca egy részét, majd utóbb más utcákat is aszfalt láttak el, 1910-1912-ben másokat betongyalogjáróval úgy, hogy ma a forgalmasabb utcák rendes gyalogjáróval bírnak. Az utcák elnevezése, illetve a régi utca nevek megváltoztatása fõleg a millenium alkalmából történt. Már 1895-ben a Csizmadia utcát gróf Csáky Albin, 1896-ban pedig a Selyem-utcát Vakfa Péter. a Tuzok-utcát Deák Ferenc, a Nagy Temetõ-utcát Szt István, az Új templom-utcát Hunyadi, a Vásár-utcát Szabadság  a Szénáskert-utcát Honvéd, a Vármegye-utcát Petõfi, a Bárány-utcát Széchenyi, a Lapos-utcát Bethlen, a Kórház-utcát Rákóczi, a Kákai-utcát Bocskai, a Vásárhelyi-utcát Wesselény, Szentesi utat Batthyányi, a Molnár-utcát Arany János , a Páva-utcát Tessedik, a Tehén-utcát Bem, a Berettyó-utcát Zrínyi, a Tormai utcát Jókai, a Somorin-utcát Damjanich legújabban a Tûs-utcát dr. Mikolay István-utcának nevezték el. Az utcák világítása egészen új keletû. Az ötvenes években még csak a községháza elõtt égett lámpa, az is csak azért, hogy az ott tartózkodó éjjeli õrökre szükség esetén könnyebben rá lehessen találni. 1871-ben Jancsovics lelkész kezdeményezéseként aláírási ívet köröztek a nagy utcán alkalmazandó lámpák beszerzése s azok fenntartásáról a község gondoskodott. Gyéren elhelyezett petróleum lámpák „világították" meg Szarvas utcáit egészen a legújabb idõkig.

1896-ban tárgyaltak elõször villanyvilágításról, de az hosszas elõzetes tárgyalások után csak 1913-ban valósult meg akkor is úgy, hogy az 1908-ban létesített mezõtúri villanyteleppel kötötték össze a községet, aminek természetes következménye a  sok mizéria, melyben azóta mai napig része van a község lakosságának.