Békéscsaba, 1916. március 23. 
ny. gimnáziumi tanár

Szülei:Szõnyi Gyula, Schönauer Anna
Iskolái: Irínyi utcai Elemi iskola és Rudolf Reálgimnázium, Békéscsaba
Ferenc József Tudományegyetem, Szeged biológia-földrajz szakos középiskolai tanár
Pályája: a miskolci  Tanító képzõben kezdett tanítani 1942-ben, 1943-ban  került a Szarvasi Vajda Péter Gimnáziumba és nyugdíjba vomulásig 1977-ig  itt tanított.

Írásai: foglalkozott a holt-körösi hajózással a szarvasi tímárság, a téglagyárak a malmok, a mentõk, az önkéntes tûzoltók, az indigógyár és tekejáték szarvasi történetével.
Helytörténeti tárgyú tanulmányai a Békési Életben, a Szarvasi Krónikában és a Szarvas és Vidéke c. hetilapban jelentek meg.

Kitüntetése: Pedagógiai díj, 1998.
 
 
 
 

Utolsó útja oda vezetett, ahová 1943 óta minden tanítási napon elment, a Vajda Péter Gimnáziumba. Igaz a gimnázium idõnként váltogatta
helyét, de õ hûségesen utánament minden színhelyére. 1977-ig munkahelye volt, utána már csak visszajárt: ebédelni, olvasgatni, írogatni,
beszélgetni a kollégákkal, gyerekekkel. 

Ezen a napon is oda indult. Reklámtáskájába bepakolta az éppen tanulmányozott szakirodalmat, beletette jegyzeteit. Végre összeállt legújabb
helytörténeti tanulmánya, amely a sárkányrepülés szarvasi történetét foglalta össze. Már csak egybe kellett szerkeszteni. Mennyire szeretett
errõl beszélni! Mindig az volt a kedvelt témája, amirõl írt. Egy idõben a szarvasi tímárokról mesélt, aztán a mentõkrõl, az indigógyártásról, a
tekepályákról. "Meséjének" bevezetõje mindig a dohogás volt. 

Micsoda emberek vannak! Megígérik, hogy majd ekkor meg akkor érnek rá, aztán hiába megyek, nincsenek otthon. Meg azt mondják, nem
tudnak semmit. Szörnyû! Most is a város másik végére kellett mennem. És egyre nehezebb a járás, fájnak a lábaim. 

De aztán a végén mindig összeállt a tanulmány. Csak ez az utolsó! Ezt már másnak kell egybeszerkeszteni. 

Mint máskor, amióta hidegebbre fordult az idõ, most is télikabátba bújt, feltette prémes szegélyû sapkáját, fogta sétabotját, amelyre már
szüksége volt. Óvatosan sétált le a lépcsõn. Most a Deák Ferenc utcát választotta, hogy a Klucsjár utcán át a gimnáziumhoz sétáljon. Ha
most is a fõutcán ment volna... 

* * * 

Szõnyi Sándornak hívták, amíg élt, de csak Sanyi bácsinak szólította mindenki. Békéscsabán született 1916-ban, szülõvárosában és
Budapesten tanult, pályáját Miskolcon kezdte. Szarvasra úgy került, hogy összekülönbözött a kollégium igazgatójával, akinek beosztottja
volt. Ez a város közel volt a szülõvároshoz, ahol szülei, testvérei éltek. Aztán végérvényesen itt maradt, elválaszthatatlan részévé vált az
iskolának, a városnak. Végigszolgált minden rendszert, minden igazgatót. Nagy konfliktusai soha nem voltak, viszont egész élete kisebb
konfliktusok sorából tevõdött össze. Vagy legalább is õ úgy érezte. Minden beszélgetését azzal kezdte, hogy valakire vagy valamire
panaszkodott. De miután ezt megtette, átváltott az anekdotára, sajátos humorú kiszólásaira. 

*** 

Nemzedékeket tanított, a találkozókon ki nem maradhat a diákok emlékeibõl. Biológiakémiaföldrajz szakos tanár volt, fõként kémiát tanított.
De nem errõl maradt emlékezetes, hanem tréfáiról, megjegyzéseirõl. Ezek évtizedeken át ismétlõdtek, nemzedékek közös "kultúrkincsévé"
váltak. A lányoknak a jövendõbeli "Pistukát" emlegette, a "virágcsokor, fakanál" kilátásait vázolta nekik, az ételek közül a "lekváros csirkét"
ajánlotta. 

Hát Idáig jutottál? kérdezte tõlem egy táncos rendezvényen, mikor Ida nevû diáktársammal táncoltunk. Remekül tudott mulatni saját
mondásain. És szerettük ezért. 

Nem emlékszem, hogy valaha is beteg lett volna, vagy hiányzott volna az iskolából. Így utólag visszaszámolva: még nem volt 40 éves, de mi,
diákok már "öreglegénynek" tartottuk, és mindenáron meg akartuk nõsíteni. Minden hajadon tanárnõnkkel "hírbe hoztuk", hogy aztán ennek
voltak-e reális alapjai, az soha nem derült ki. Az viszont bizonyos, hogy "bogarai" nem tették ideális férjtípussá, nem is nõsült meg. 

A kémiaszertár szentély volt, ahová csak a kiválasztottak juthattak be. Gyártotta a kémcsõtartókat, állványokat, címkézte a vegyszereket.
Egyszer én is a kiválasztottak közé kerültem. Semmi másra nem emlékszem, csak a lombikok, kémcsövek és vegyszerek szörnyû káoszára,
amelyben rajta kívül senki sem ismerte ki magát. Dohogásainak gyakori alanyai voltak kémiát tanító társai, akik "rendetlenséget" csináltak az
"õ" rendjében. Arra viszont már nem emlékszem, hogy az órákon kísérleteztünk volna. De meglehet, hogy kísérleteztünk is. 

* 

Sanyi bácsi harmincéves korában is olyan volt, mint hetvenévesen, de talán inkább igaz e kijelentés, ha megfordítom. Csak a nyolcvan
tájékán roppant meg egy kissé a tarása, lett lassúbbá, bizonytalanabbá a járása. Megromlott látását fiatal kora óta csak az egyik szemével
látott egy mûtéttel helyreállították. Mûtött szemével olvasott, írt. Szabályos napirendje volt, amelybõl nem maradhatott ki a napi séta. 

Szeretnék én ilyen idõs koromban ilyen kondícióban lenni mondta egyik kollégám halála napján. Sanyi bácsinak legalább a 95 év volt
elõirányozva tette hozzá. 

*** 

Egész életében egyedül élt, de soha nem volt magányos. Amíg tanított, ottvoltak a gyerekek, kollégák. Tõlük nyugdíjas kora után sem
szakadt el. Naponta eljárt az iskolába. Azt hiszem, nem az ebéd volt a fontos, hanem a közösség. El-elcsípett egy-egy kolléganõt, kollégát,
és könyörtelenül elmondta neki, amit el akart. Nem szép dolog: a hétköznapok rohanásában sokszor csak félig figyeltünk rá, sokszor csak
mosolyogtunk aznapi zsörtölõdésén. De szerencsére soha nem sértõdött meg ezért. Másnap ott folytatta, ahol éppen órára vagy máshova
rohantunk el szövege elõl. Milyen örömmel hozta a recepteket a fiatal (vagy kevésbé fiatal) kolléganõknek! Többségükbõl soha nem lett étel,
de azért õ kitartóan írta õket. 

Szívesen beszélgetett a gyerekekkel. Számára minden diák idegen volt, hiszen nem tanította õket, mégis mindet ismerõsnek tekintette.
Le-leültette maga mellé szünetekben, szóval tartotta õket. 

Az az idõs bácsi, aki ott szokott ülni a tanári elõtt így emlegették a gyerekek. Nem tudták, hogy tanár volt, és ez a mi hibánk. 

Voltak állandó baráti családjai, ahová elsétált. Megérezte, hol fogadják szívesen, oda rendszeresen eljárt. Otthon érezte magát, sokszor
órákat töltött ezeken a helyeken. Állandó vendége volt a Városi Könyvtárnak. 

Voltak "hódolói" is. Sándor-napokon rendszeresen megjelent lakásán egy tanárnõkbõl álló hölgykoszorú. Napokon át készült erre az
alkalomra, bemutatta, mit is érnek a süteményreceptjei. Mehettünk volna mi, férfiak is. De nem mentünk. 

* 

Nem roppant össze, miután nyugdíjba ment. Konyhájának egy részébõl parányi mûhely lett. Ezentúl nem kémcsõállványokat, hanem
gyermekjátékokat gyártott. Kitartóan gyûjtötte az elromlott játékokat, leszerelte használható alkatrészeiket, hogy azután traktorokat,
kocsikat, más jármûveket varázsoljon belõlük. 

Törhetetlenek mutatta büszkén, és valóban azok voltak. Gyermekeink már rég felnõttek, de a játékok még ma is használhatók. Egy darabig
hordta az óvodáknak is. Aztán ebbõl is csak dohogás lett. Szerette volna legalább a festékrevalót megkeresni munkájával. Sehogy nem
értette, hogy miért nem tudnak az óvodák egy nyugdíjasnak tiszteletdíjat fizetni. 

Tíz éve átállt a helytörténeti kutatásra. Elsõ munkája dr. Domán Imre A szarvasi cigányok c. munkájának stilizálása volt. Nem kis munka.
Aztán a neve valahogy lemaradt a könyvrõl. Ez örök sérelme maradt. Ezt követte a Szarvas és Vidékében a szarvasi hajózásról szóló cikke.
Majd a Szarvasi Krónika. Sajátos ötletei voltak, némelyikét képtelen ötletnek tartottam. Bebizonyította, hogy nem az. Egy bulldog
szívósságával járt anyaga után, gyûjtötte a még élõ tanúktól egy elsüllyedõ világ utolsó emlékeit, és megörökítette. Kevesen tudják, milyen
értékeket mentett meg. Ha nem is tudta a teljes képét adni témájának, mégis az õ munkája nyomán marad meg az utókornak a szarvasi
indigógyártás, téglagyártás, malomipar; a hajózás, a mentõk, a tekézés és a sárkányrepülés története. Ez utóbbi csak torzóban. 

Bevallom, szorongva adtam vissza az elsõ Krónikának adott írását a javítási kérésekkel. Idõsebb is volt, tanárom is volt, ismertem is
érzékenységét, makacsságát. Szó nélkül kijavította. S ilyen maradt kapcsolatunk közel tíz éven át. Bár minden cikke után bejelentette, hogy õ
aztán soha többet... Õ aztán senkinek sem fog könyörögni, senki után nem fog járkálni. Ideje sincs, rosszul is lát. Csak mosolyogtam rajta,
mert tudtam, fél év sem kell, és már újabb ötletérõl kezd majd beszélni, óvatosan megkérdezi, mikor is jelenik meg a Krónika. És
megdöbbentem, milyen hálás a nevetségesen alacsony honoráriumért. 

* * * 

Óvatosan lépett le az útszegélyrõl. Jármûvet csak nagyon messze látott. Elindult át a túloldalra. Aztán csak egy nagy csattanást hallott, és
ütést érzett a csípõjén, a fején. Nem tudta mi történt vele, csak azt, hogy fekszik az úton, sokan vannak körülötte, és beszélnek hozzá. Nem
értette, miért fekszik ott, és miért nem tud felkelni, miért nem segítenek neki. Meg is kérdezte többször is: 

Miért kell itt feküdnöm? 

Aztán jöttek emberek, bekötötték a vérzõ fejét. Ekkor érezte, hogy a csípõje nagyon fáj. Hordágyra tették, egy autóba emelték.
Kérdezgették õt a lakásról, nem maradt-e valami égve, nem kell-e valamit csinálni, hol van a lakáskulcs, de nem nagyon értette, mit is
akarnak. Késõbb több ember vitte valahova, mindenféle csöveket kötöttek rá, és mindene nagyon fájt. Aztán a sötétség... 

* 

Az elsõ telefon az esti órákban: 

Az intenzív osztályon van, állapota súlyos, életveszélyes. 

A második, reggel: 

Szõnyi Sándor a balesetben elszenvedett medence- és koponyasérülései következtében elhunyt. Fogadják részvétünket. 

* 

Úgy tudtuk, nincsenek közeli hozzátartozói. Most kiderült, hogy vannak. Hamvasztásáról, temetésérõl intézkedtek. Békéscsabán temetik el
szülei mellé. Vajon e nagy rohanásban hányan fogunk sírja mellett állni? És ki fog majd késõbb a sírjára virágot vinni? 

Kutas Ferenc 

2001. január 18.